1000 km

Hosszú ideje akarom már megírni ezt a bejegyzést, csak valahogy sose jutott rá idő, pedig van pár dolog, amit rögzíteni kellene az utókornak, ugye.
Itt van mindjárt például, hogy sikerült nem egészen 11 hónap alatt lefutnom életem első olyan 1000 kilométerét, amikor senki sem kényszerített, se tornatanár, se elszabadult kutya, megsebzett vadkan, mezőőr vagy csősz. Ez egyúttal az első 90 ezer kalória (szabályosan: kcal) "elégetését" is jelentette egyben, aminek köszönhetően mostanában stabilan 75 kilót mutat reggel a mérleg, a BMI bekúszott a 25-ös érték alá, vagyis hamarabb kerültem ki a túlsúlyos kategóriából, mint kis hazánk a túlzottdeficit-eljárás alól. A testzsírom a hétfői orvosi szűrés alapján 19,4%, ami csak négy tizeddel van a normál kategória felső határán túl, de igazából a derékbőségem jelentős csökkenése tölt el a legtöbb örömmel, meg az, hogy tükörbe nézve már nem csak a nagy sörhasat látom magamból, vagyis javul az önképem. A fentebb említett orvosi szűrésen egyébként jókora dícséretet is kaptam, mivel sokkal jobban bírtam a terheléses EKG vizsgálaton is. Persze azt elárultam a dokinéninek, hogy tavaly elég ügyesen beijesztett a várható következményekkel, így nagy szerepe van abban, hogy elkezdtem rendszeresen mozogni... Szóval eddig minden vidám, és napsütéses.
Csak a térdem. Csak az ne fájna. De fáj, és sunyi módon, mert nem ám hétköznap, vagy lépcsőn, vagy akármi. Még csak nem is a futás elkezdésekor, az első tizenöt-húsz percben semmi. Aztán jön a sunyi fájás a térdkalács külső részén. És ha emelkedőt kezdek futni, akkor kezd neki igazán. Mármint a fájás. Úgyhogy megint kihagyás jön, utánaolvasás, edző ismerősök nyösztetése, és a konklúzió, hogy 99% eséllyel van egy iliotibiális szalag húzódásom (ITBFS). Nem egy bonyolult szindróma. Általában a "hegymenetes" túlterhelés okozza. Paff. Na ennyit a dimbes-dombos táj szépségeiről... mindenesetre most pár nap pihenő jön, szorgos kenegetés gyulladáscsökkentővel, és aztán a sportpályára fogok kijárni futni, mint a faluban fellelhető egyetlen, nagyjából vízszintesnek mondható terepe (bár az iPhone gps szerint 3m szint van egy 400 méteres körön, ami valószínűleg így is van, mert az egyik köríven mindig leesik, az átellenben lévő köríven pedig felmegy a pulzusom 2-3 ütést egyenletes futás mellett.)
Az önmagában még nem is lenne baj, hogy pihentetnem kell pár napot, csak annyira közeleg a Vivicitta, és annyira jön a jó idő (tegnap reggel 8 fokban, végre kabát nélkül tudtam kocogni, fenomenális volt...), hogy ez okoz bennem némi frusztrációt. De sebaj. Mindig azt ugatom, hogy "Türelem, türelem, türelem!"... itt az ideje, hogy a tükör előtt is gyakoroljam, és ne görcsöljek, végülis a legrosszabb, ami történhet, hogy a Vivicittán nem futok egyéni rekordot... na bumm.