Szóval álltam a sorban a szálloda vécéje előtt, kinn hangosbemondón biztatták a tömeget, bemelegítés folyt, ha jól hallottam. Aztán iszkoltam a zónámba, 2:00 - 2:15 közé. Majd nyolc perc ballagás (mellettem két ötvenes bajszos úr megjegyezte, hogy alighanem ez lesz az új békemenet), végül elértem a kaput, és kezdődött a móka. Elég sűrűn voltunk, tulajdonképpen nagyon nem tudtam mást tenni, mint kievickélni a szélére, és tartani a tempómat, amennyire lehet. Szerencsére ez nagyjából egyezett a többiekével. Az első pár kilométert észre sem vettem, a négyes tábla után láttam, kikészítették az itatást. Bakfitty, gondoltam, hiszen nem vagyok szomjas... ezt a döntést olyan hat kilométeren keresztül, a következő itatóig bántam, ott aztán a profi látszat, és pszichés támogatás kedvéért jött egy gél, meg két pohár víz (kicsit hülyének nézhettek, de én megálltam inni, mert nem akartam félrenyelni, meg magamra lögybölni a vizet, mindenki más futva próbálkozott...), aztán ügetés tovább. Itt azért már kezdett ritkulni a csapat, és el-elhagytam néhány embert. Köztük nagy meglepetésemre DK Gergőt is, de aztán olvastam a futóblogon, hogy a 150-160 közötti pulzustartomány miatt nem futott gyorsabban - megjegyzem halkan, és büszkén, én is valahol 155 körül voltam ekkortájt, bár mint utólag megállapítottam, a pulzusmérő gyakorlatilag semmit sem ért, mert akkora kilengésekkel mért, hogy használhatatlan a versenyről kapott grafikon, egy-egy perc alatt húsz-huszonöt ütésekkel ugrál rajta a mért pulzus, ami nettó hülyeség. Érzetre szerintem 150 - 160 között voltam, amit leginkább abból gondolok, hogy zihálás nélkül simán lélegezve bírtam a tempót. Az első érdekes pont a 15. kilométer volt, ennyit ugyanis még sosem futottam egyben. De alapvetően azt éreztem, hogy bőven van még bennem szufla. Néztem a Balaton helyén terpeszkedő gigászi homokozót, a környezetemben egyre pilledtebbnek látszó arcokat, és a néhány "friss" váltóst, akik vagányan húztak el mellettünk. Közben háromszor vadásztuk le egymást Ivettel és Norbival, integetés, puszidobás, fotózási (nagyjából sikertelen) kísérlet keretében. Újabb itató, újabb gél, újabb három pohár víz, majd futás tovább. A 18-as kilométernél gondoltam, nagy vagányan, hogy begyújtom a rakétát (fejben úgy éreztem, van még bennem tartalék). Begyújtottam, nagy színes füst, halk pukkanás, és egy 4:49-es kilométer jött össze belőle, aztán valahol a 19-es kilométertáblánál megállapítottam, hogy vagánykodjon, akinek hat anyja van, így nem fogom kibírni a célig, szóval visszaálltam a normál tempóra. De érdekes kísérlet volt. Szóval a végén ugyanabban a tempóban sikerült beérnem, amiben elindultam, így aztán nettó 1:57:37 alatt futottam meg életem első félmaratonját. A célban aztán vártam a nagy eufóriát, a szétáradó "aztajómindenitdekirályvagyok" érzést, de ehelyett csak egy kellemes "csak megcsináltam" zsibbadás, és iszonyat fáradtság volt rajtam. Fura volt, ennél katartikusabb élményre számítottam, de nem mondom persze, hogy nem volt jó. Csak olyan... szóval mást vártam. Ennek ellenére marhára elégedett voltam magammal, 5:40 alatti átlagtempót csak vad álmaimban reméltem végig tartani, de sikerült. És a mindvégig bennem lobogó roppant magabiztosság, az érzés, hogy már a 10-es kilométernél biztosan tudtam, meg fogom csinálni, és kis szerencsével a 2 óra is meglesz... szóval ezért megérte a felkészülés, a sok-sok hajnal (főleg mostanában, a hidegben) és a néha bekövetkező itthoni súrlódás a családi programok eltérő tervezése miatt. Ami pedig a legeslegfantasztikusabb volt az egészben, az Ivett mosolya és ölelése, és Norbi "büszkék vagyunk rád, apa!" mondata volt, amitől meg is hatódtam rendesen.
Most pedig három napja tervezem, hogyan és miképp készüljek fel az április végi Vivicittára, ott is félmaraton, persze. És a másik, nem kevésbé fontos kérdés: mi legyen a cél? Lefutni le tudom, ezt már biztosan tudom. De milyen időt tűzzek ki magam elé, ami nem öli meg az élvezeti értéket, de mégis kihívás, és a következő hetek/hónapok során tartja bennem a lelkesedést?
Amit biztosan tudok, hogy még fogyni akarok - és fogok is, ha marad a futás rendszeressége és szintje. Anélkül, hogy a kaja oldalon bármit is változtattam volna (vagyis nem fordultam el a szalonnától, és ha sört és/vagy pálinkát kell inni, akkor sem sikoltok fel rémülten), az áprilisi 84 körüli mázsáláshoz képest ma reggel 78 kg-ot mutatott a mérleg. Plusz kellene valami erősítő mozgás is, hát-has vonalon főleg, de akkor már kar-váll se maradjon ki. Még a végén én is hagyom magam beszippantani a nagy fegyencedzés-hype által... eleinte a speed fitness gondolatával foglalkoztam, de aztán valahogy elriasztott ez az árammal játszós dolog. Franc tudja. Valahogy túl mátrixos ez nekem... arról nem beszélve, hogy bazi drága.
Na mára ennyi. És 7,66 km kényelmes 6:05-ös tempóban, hogy a maradék izomlázat is eloszlassam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése