Sokáig töprengtem azon, hogy meddig tartsam vissza a bennem rejtőző grafománt, és mikor engedjem el a pórázról, hogy elmesélhesse országnak, világnak, hogy az idei év kedvenc hobbijában milyen eredményeket ért el, és mennyit küszködött érte. Aztán most itt írom ezeket a sorokat, mindenki okulására, aki azt hiszi, hogy futni unalmas/fárasztó/szar/satöbbi.
Nagyjából az egyetemi kötelező testnevelés óta (1997 után megszűnt) a sport abban nyilvánult meg nálam, hogy gyalog megyek az autóig a lakástól, majd délután ugyanez a 20 méter vissza. Persze később, Norbi fiunk születése után bejött a képbe a babacipelés, éjszaka, hosszútávon, főleg hasfájás és fognövekedés idején, természetesen Norbi foga és hasa értendő ez alatt. Majd idén tavasszal eljöve a szokásos menedzserszűrésnek nevezett orvosi generálozás ideje, ahol futópadon igyekeztek megmozgatni, meg csöves izébe kellett fújnom, hogy tüdőkapacitást mérjenek (volt szörnyülködés, pedig nemdohányzom), és persze testzsírt meg BMI-t is számoltak nekem gyorsan, helyben. Majd egy kedves, középkorú dokinéni megnyugtatott, hogy nem vagyok vészesen kövér, bár a 176. centis férfinépségnél a 85 kiló már túlsúly. És mivel ennek nagy része nálam hastájékon rakódott le, üdvözölt is egyből a hormonálisan infarktusra hajlamosító tényezővel rendelkezők klubjában. Kérdeztem: megoldás? Válasz: Diéta. Erre én: akkor inkább pusztuljak kövéren, de boldogan... Egyéb lehetőség? Válasz: Sport. Heti 60-90 perc mozgás, kocogás, séta, akármi. Erre én: Na, ez akár még bele is férhet.
Aztán eljöve a születésnapom április eleje táján, és kaptam egy telefontartó szütyőt, speciel futókra tervezve ajándékba. Fele sem tréfa, gondoltam, és nekiiramodtam a dimbes-dombos utcáknak a környéken. Majd mintegy húsz perc múlva félholtan tértem haza... De ez nem szegte kedvem, csupán rávilágított, hogy sok más tevékenységhez hasonlóan ezt sem árt ésszel csinálni. Így keveredtem az Adidas miCoach oldalára (ez a jel volt a telefontartó tokra festve), és elkezdődött a "terv" szerinti futás. Bár futásnak talán kevésbé volt nevezhető az a gyaloglással kombinált kocogás, ami az első két hónapot jellemezte. De mindenképp el akartam kerülni a fájó térdet, és egyéb sérüléseket, így aztán csendben tűrtem, és az elején igen lassan növeltem a terhelést.
Júniusban aztán elegem lett a szötymörgésből. Cél kell. Kihívás. Olyan, amire van idő felkészülni. Ami hűvös időben, nem túl nagy tömegben zajlik. A novemberi Balaton félmaraton került kiválasztásra. És egy közepesen nehéz, 2 óra körüli teljesítést "ígérő" miCoach edzésterv. Utána már semmi más dolgom nem volt, mint futni. Futottam eleinte délután, de aztán átálltam a hajnalra, egyrészt a családbarát üzemmód, másrészt a nyári hőség miatt. Eleinte roppant szarul esett a hajnali ébresztő, később ez már csak "simán szar" volt, azóta is az. Futottam heti három-öt alkalommal, hangulattól függően. Sérülés nem volt, időnként kis fájás a sípcsontban, de rápihenéssel hamar gyógyult. Aztán október elejére azt vettem észre, hogy egyre jobb időket futok, egyre alacsonyabb pulzus mellett. Kezdtem bizakodni, de a fő cél azért továbbra is az volt, hogy végigfussam. Az idő csak másodlagos. Közben szép apránként összeállt a szükséges ruhatár, lett fajintos cipőm, és aztán egyszer csak ott álltam a sorban a rajt előtt három perccel, hogy még egyet pisiljek, mielőtt elindul a mezőny...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése