A múlt hét nem teljesen úgy jött össze, mint ahogy terveztem. Három futás fért bele, negyediket is szerettem volna, de vasárnap este tízkor már nem volt bennem elég lelki erő, akarat és tartás, hogy beöltözzek és elinduljak*, záporozzanak bár rám a kövek, vagy akármi más matéria. Ellenben az a három futás... na az volt aztán a szenvedés. Érdekes módon a pulzusom a párás, és relatíve meleg esték ellenére sem szaladt el nagyon, és bár a hét perces tempó tragikusan szar a három évvel ezelőtti magamhoz képest, de kikapcsoltam magamban (meg az órán) a tempófigyelés funkciót, így csak és kizárólag az idő és a pulzustartomány számít. Szóval háromszor fél óra kocogás után megállapítottam, hogy az izomzatom teljesen elpuhult, és a megnövekedett testtömeg sem válik éppen előnyömre - sem vizuálisan, sem pediglen futásilag. De nem akarok mindent egyszerre hirtelen változtatni, így a kaja oldalon sem tervezek drasztikus diétát. És nyomni kéne a fegyencet. De még nem nyomom. Csak sokat gondolok rá. Első lépésnek az sem rossz...
* viszont vasárnap volt némi sportteljesítmény, mert miután kimentünk a solymári sportnapra, hazafelé iszonyat fekete felhők, és erős kifutószél elől menekültünk futva, a Templom tértől hazáig, átlag 180-as pulzussal (én toltam a babakocsit, benne Petra, hátsó tengelyen állva pedig Norbi, vagyis plusz negyven kilóval kocogtam)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése