Lassan vége ennek az évnek is. Év elején, célokon gondolkodva annyira távolinak és valószerűtlennek tűnt a november, most meg egyszer csak megint itt állok (ülök), és azon töprengek, hogy ha már ez az év nagyjából kipipálva, akkor hogyan tovább?
De előbb a múlt, majd utána a jövő.
Szóval mintegy hagyományteremtő céllal idén is beneveztem a siófoki rendezvényre. Tavaly sikerélmény volt. Hűvös volt. És sík terep. Utóbbi kettőben nem kételkedtem az idei verseny kapcsán sem. A sikerélményt illetően voltak bennem aggályok, bár nyár óta toltam az Adidas edzéstervet novemberre kihegyezve, de a fegyelmezettségem, mint olyan, közelébe sem ért a tavalyi szintnek. A heti négy edzésből jellemzően három lett, felcserélgettem a sorrendet, és sokszor futottam teljesen mást, mint amit a program előírt volna. A pulzuszónákat sem frissítettem tavasz óta, mondjuk gyors magyarázatként főleg azért, mert rendben lévőnek találtam a 139 - 159 - 165 pulzushatárokat, a felső kettő kellőképpen kihívást jelentett, ha fenn kellett tartani, de az alsó sem volt túl lassú. Volt olyan is, hogy fáradtnak éreztem magam, és három-négy napos kihagyásokat iktattam be, meg olyan is, hogy túl sok energiát éreztem magamban, és 5K meg 10K versenyeket futottam magammal. Szóval sokkal lazábban értelmezett edzésprogram volt ez, mint tavaly. Ráadásul nyár óta nem tudok (és nem akarok) visszaállni a hajnali futásokra, így esténként, néha fáradtan indultam neki. De utólag úgy tűnik, jól tettem, hogy így tettem. Mert sokkal inkább örömből futottam, mint tavaly, amikor egy céltudatos "kiképzési program" volt inkább a felkészülés. És összességében a fő vonalat tudtam vinni, a verseny előtt csak minimális kételyeim voltak, hogy bírni fogom-e. Nem a félmaratont. Még csak nem is a kétórás szintidőt. Inkább a titkos vágyat, az 1:55-ös célt.
A verseny előtt lementünk Siófokra (a helyi szállodák is kezdik felismerni a lehetőséget, a Panorámában már "Maratoni Hétvége" akció is volt), így aklimatizálódás is volt, meg nem is vasárnap reggel kellett lerohanni, autóban átöltözni, ésatöbbi. A verseny után pedig kifejezetten jól esett, hogy még vissza lehetett menni a szobába, nyújtani, lezuhanyozni, elkészülődni, semmi kapkodás... Szóval a jövő siófoki versenyzőinek ajánlom figyelmébe: érdemes ottalvósan megoldani a dolgot. A kék zóna rajthelye konkrétan a szálloda bejáratától 10 méterre volt.
A szombati "felkészülő" futásból persze semmi nem lett, helyette délelőtt medencében pacsáltunk Norbival, délután meg sétáltunk egy nagyot (és drukkoltunk a 7km-es verseny résztvevőinek) családilag a környéken. Aztán vasárnap...
Elég feszülten aludtam, pedig nem volt tét, de azért mégis, volt egy kis vizsgadrukk bennem. A reggelizést sikerült 9:30-kor megejteni (kicsit aggódtam is), nem kajáltam túl magam, de egy kicsit azért még éreztem a gyomrom a rajtnál. Sebaj. Öltözés, felkészülés, család lekísér, beállok. Szakaszos rajtolás, 9 perc után léptem át a rajtvonalat. A könnyű felismerhetőség érdekében fekett cuccban, fekete sapkával. De volt a pólómon és a nadrágomon is pipa jel, hogy egyértelműbb legyen. Rajt. Tumultus. Az első négy kilométeren a tavalyihoz hasonló sűrűség, aztán megálltak sokan az itatónál, ott javult valamicskét a helyzet. A pulzusom egy kicsit megijesztett, mert rögtön felszaladt 150-re, aztán 160-ra. Viszont utána ott is maradt. Ráálltam a 2:00-s iramfutóra (Bitliszbá), aztán kicsit lemaradtam tőle, de az első felében stabilan, 160 körüli pulzussal nyomtam. Érdekes módon valahol a 7-8 km környékén kezdtem jól érezni magam. Elmúlt az induláskor érzett irgalmatlan vizelési inger (nem, nem csuriztam be... szerintem felszívódott és kiizzadtam), elmúlt a gyomortájéki feszülés (rántotta) és valahogy "kisimult" a futásom is, elkezdtem nem olyan darabosnak érezni magam.
Amikor az első fele megvolt, átfutottam a célkapun, ránéztem az órára: 59 perc. Nahát, ebből nem lesz 1:55 gondoltam kicsit csalódottan, bár a két óra még simán benne volt. Aztán gondoltam egy nagyot, és a 49:51 szabály alapján egy lapát szenet dobtam a kazánba: elhatároztam, hogy egy-két kilométert tesztelek 170 körüli pulzussal. Ha nagyon nem megy, visszalassítok, és nem bánkódok. De itt jött a meglepetés: a 170-es pulzussal éreztem azt, amit a felkészülés során a 155-160 körül éreztem: kettő-kettő légzéstempó, gyors, de nem vágtázó tempó. Ráadásul amit a dimbes-dombos hazai terepen nem szoktam érezni: sima, egyenletes futás, relatíve rövid, de pörgetett lépésekkel. Vállat leereszt, nem görnyed, csípőre figyel, lábat kapkod, lépésre figyel... ez volt a mantra, és bejött. Egyszer csak elkezdtem elhagyni az embereket, és ez remek érzés volt. Valahol a 13. km környékén jött egy iszonyatos kellemes "flow" érzés, igazából 13 és 19 km között nem sok mindenre emlékszem, csak a mantrára, az elhagyott emberekre, a két izóra, meg a kacsákra a vízen. Kb 15-nél jött egy srác rózsaszín kötött sapkában (??), tempósan elhúzott, gondoltam, ráadaszkodok, végre egy nyúl. De egy km után hagytam elmenni, mert túl gyors volt. Az óra biztatóan pittyegett minden kilométernél, 5:30 alatti kilométerek, és sehol az ólmos fáradtság a lábban. 19-nél gondoltam, ideje lapot húzni. 19-re, ugye, humorosan. Pulzuskontrollt a sutba, ha megy, hadd menjen 180-ig, vagy fölé, még egy kicsit gyorsítottam a tempón. Na itt azért már volt zihálás, szerintem az előttem lévők kicsit félhettek, ahogy csörtettem mögöttük, mint egy mozdony, de itt kezdtem látványosan sok embert megelőzni. És végül, mivel még mindig nem láttam karikákat, és ott volt a biztató tömeg, az utolsó százötven méteren előhívtam magamból a gepárdot, és sprint a célig. Aztán persze majdnem ájulás, de ezt nem reklámozzuk, így viszont látványos volt a befutóm, a kiscsaládom például meg sem ismert, ahogy a sok beérkező között (mellett) elsuhantam...
Most először értem úgy célba, hogy nem tudtam abbahagyni a vigyorgást, ez most tényleg katarzis volt. Fárasztó, de katartikus. Nem volt kigondolt stratégia, de nagyjából így szerettem volna, hogy a második fele gyorsabb legyen, mint az első, és sikerült. És jó érzés volt az, hogy mindig tudtam tekerni egy kicsit a potméteren, gyorsabban-gyorsabban, és igazából teljesen pontosan éreztem, hogy ezt most még bírom, vagy nem. Szóval nem szaporítom tovább a bötüket, király volt. Feltöltött elszántsággal és energiával. Meg persze el is fárasztott rendesen. De az, hogy sikerült 1:54:16 alatt, a mai napig órákon át tartó vigyorgásra ösztönöz.
A hogyan továbbról pedig még nem sokat gondolkodtam. A fix pont, hogy május közepén bővül a család egy gyermekkel, tehát amit lehet, azt áprilisig kell megpróbálni, utána félreteszem a futócuccot (nem véglegesen, csak csökkentett módba kapcsolom). Első a család, a baba, és utána ha marad energia, akkor a futás...
Még egyszer gratulálok. Félelmetesen szép futás volt és mint említettem be vagyok teljesen azóta is sárgulva az irigységtől :)! Azt hiszem ha azt írom, hogy így kell ezt csinálni, akkor keveset mondtam-írtam! Remélem hamarosan most már én is belépek a félmarcsisok közé (bár nem hiszek még csak hasonló eredményben sem) de az inspiráció itt hever ebben az írásban csakúgy mint az elért eredményeidben.
VálaszTörlésMégegyszer gratula és köszönöm (most már rettegj mert én jövök- alias gőzmozdony fujtatás hangzik a távolból :D)